2022 Német Mondák naptár

2022 Német Mondák Naptár

Régóta nagy vágyam volt, hogy elkészíthessek egy saját általam illusztrált naptárat, így hatalmas öröm számomra, hogy ezt most bemutathatom Nektek.
Ez a naptár olyan ismert és kevésbé ismert német eredetű mondákat tartalmaz, melyek a Grimm fivérek által lettek összegyűjtve, viszont nem kerültek olyan átdolgozásra mint a Hófehérke vagy a Csipkerózsika, így egészen közel állnak az eredeti mondákhoz. Éppen ezért inkább a felnőtt korosztálynak ajánlanám.
Az illusztrációk digitálisan készültek, több héten keresztül rajzoltam, szeretgettem, hogy ilyenek legyenek, remélem Ti is szeretni fogjátok, na de nézzük is őket:

Január

Holle anyó

Erről a Holléról sokfélét mesél a nép, jót és rosszat. Meggyógyítja és termékennyé teszi azokat az asszonyokat, akik leereszkednek hozzá a kútba; az újszülött gyermekek az ő kútjából származnak, és ő hordja ki onnan őket. Virágot, gyümölcsöt, kalácsot, amije odalenn a tóban van, s ami a semmihez sem fogható kertjében nő, szétosztja azok közt, akik találkoznak vele, és a kedvére valók. Igen takaros, és ad a jó háztartásra; ha az embereknél havazik, ő rázza az ágyát, attól szállnak a pelyhek a levegőben. A lusta fonólányokat azzal bünteti, hogy bepiszkolja rokkájukat, összekuszálja a fonalat vagy meggyújtja a guzsalyt; az olyan szüzeknek viszont, akik szorgosan gombolyítottak, orsót ajándékoz, és éjszaka maga fon helyettük, hogy reggelre mind tele a cséve. A lusta marcsikról lehúzza a dunnát, és pucéron a kőre fekteti őket; a szorgosak, akik tisztára súrolt vödörben már hajnalban vizet hordanak a konyhára, ezüstgarasokat lelnek benne. A gyerekeket gyakran lehúzza magához a tóba, a jókat szerencsés filkókká teszi, a rosszakat váltott fattyúvá. Évente egyszer bejárja az országot, és termékenységet ad a szántóföldeknek, de meg is ijeszti az embereket, amikor bősz serege élén áthajt az erdőn. Hol szép fehér nőként jelenik meg a víz alatt vagy a tó közepén, hol láthatatlan, és csak a mélyből hallani harangkongást meg komor zúgást.

Február

A sófőző legény

Élt Pomerániában egy sófőző legény, annak volt egy öregecske asszonykája, aki varázslónő volt, s mert nem szívesen maradt nála, egyszer azzal hozakodott elő, hogy elmenne hesseni hazájába, és meglátogatná ottani barátait. De az asszony félt, hogy nem fog visszajönni, azért nem akarta elengedni; ő ennek ellenére elutazott. Már több napi járóföldre volt, amikor egy fekete bak jön mögötte az úton, bebújik a lába közé, felkapja és visszaviszi, de nem az országutakon, hanem nyílegyenesen árkon-bokron, erdőn-mezőn, hegyen-vízen át, és néhány óra múltán leteszi a kapu előtt, rémülten, reszketve, verítékesen és holtra váltan. Az asszony pedig gúnyos szókkal fogadja, mondván: „Lám! Már haza is értél? Remélem, most megtanultad, hogy jobb itthon maradni!” Azzal másik ruhát adott rá, és enni adott neki, hogy újra magához térjen.

Március

A kővé vált kenyér

Sok helyütt, főleg Vesztfáliában járják olyasféle mondák, hogy nagy drágaság idején egy keményszívű nővér e szókkal utasította el szegény húgát, ki magának és kisgyermekeinek kenyeret kért: „Még ha volna is kenyerem, azt kívánnám, váljék kővé!” – mire félretett kenyere tüstént kővé változott. A hollandiai Leydenben, a Péter-nagytemplomban ma is őriznek egy ilyen kőcipót, és mutatják az embereknek a történet bizonyságául.

Landshutban, a Szent Castalus oltalma alatt álló főtemplomban ki van függesztve egy ezüstbe foglalt, kenyér alakú gömbölyű kő, melynek tetején látszik négy kis mélyedés. Erről a következő monda járja. Szent Castalus, kevéssel a halála előtt, szegény emberként bekopogtatott a városban egy özvegyasszonyhoz, és alamizsnát kért. Az asszony szólt a leányának, hogy azt az egy kenyeret, amijük volt még, adja a szűkölködőnek. A leány, aki nem szívesen adta a kenyeret, még gyorsan le akart törni néhány darabot belőle, de abban a pillanatban a kenyér, mely már a szent ember tulajdona volt, kővé változott, és még most is látni rajta az ujjak benyomódásait.

Április

Hütt asszony

A letűnt ősidőkben élt a tiroli tartományban egy hatalmas óriáskirálynő, Hütt asszony nevezetű, és az Innsbruckot környező hegyekben tanyázott, melyek most szürkék és kopárak, de akkoriban csupa erdő, gazdag szántóföld és zöldellő rét volt az egész. Egyszer az óriásasszony kisfia sírva, jajveszékelve jött haza, csurom sár volt az arca és a keze, ráadásul a ruhája olyan fekete volt, mint a szénégető-kötény. Egy fenyőt akart kitépni a földből vesszőparipának, de mert a fa egy ingovány szélén állt, a fiúcska alatt beszakadt a talaj, és a feje búbjáig merült az iszapba, de aztán szerencsésen kievickélt. Hütt asszony vigasztalta, szép új köpönyeget ígért neki, és megparancsolta egyik szolgájának, hozzon lágy kenyérbelet, azzal tisztogassa meg a kisfiú arcát-kezét. Ám a szolga alighogy hozzákezdett az Isten szent adományával történő bűnös visszaéléshez, egyszerre csak súlyos, fekete viharfelhők gyűltek, teljesen elborították az eget, és lecsapott egy rettenetes mennykő. Mire kitisztult az ég, eltűntek a gazdag búzamezők, a zöldellő rétek és erdők, de még Hütt asszony otthona is, mindenfelé kietlen kopárság volt széthajigált sziklákkal, ahol még egy fűszál sem nőhetett, középütt pedig ott állt Hütt asszony, az óriáskirálynő kővé változva, és így fog állni egészen ítéletnapig.

Tirol számos vidékén, különösen Innsbruck közelében szokás a mondát intelem gyanánt mesélni rosszalkodó, vásott gyermekeknek, ha kenyérrel dobálódznak vagy más csintalanságot művelnek vele. „Tartsátok a morzsát a szegényeknek – így szól a mondás –, nehogy ti is úgy járjatok, mint Hütt asszony.”

Május

A sárkány előjön

Svájcban az Alpok-beli nép körében még sok monda megőrződött a sárkányokról és a sárkánykígyókról, melyek a letűnt régiségben a hegyek magasán éltek, ahonnét gyakran pusztítóan zúdultak le a völgybe. Még most is, ha egy zabolátlan erdei folyó áttör a hegyen, fákat és sziklákat magával ragadva, hangoztatnak egy mély értelmű szólásmondást: „Előjött egy sárkány!” Erről az egyik legfigyelemreméltóbb történet így szól:

Egy luzerni kádármester útnak indult, hogy dongafát keressen a hordóihoz. Eltévedvén, egy elhagyatott, kietlen környékre jutott, leszállt az éj, ő pedig hirtelen belezuhant egy mély gödörbe, melynek feneke csupa sár volt, mint valami kútban. A gödör alján kétoldalt tágas barlangok nyíltak; amikor ezeket kezdte volna alaposabban felderíteni, nagy rémületére szemébe ötlött két irtózatos sárkány. Az ember buzgón imádkozott, a sárkányok több ízben a teste köré tekeredtek, de nem bántották. Teltek-múltak a napok, végül november 6-tól április 10-ig a sárkányok társaságában kellett időznie. Akárcsak azok, ő is azzal a sós nedvességgel táplálkozott, melyet a sziklafalak izzadtak. Mármost amikor a sárkányok megszimatolták, hogy véget ért a télvízidő, készülődtek kirepülni. Az egyik nagy zúgással fel is szállt, és amíg a másik szintugyanúgy nekihuzakodott, a bajba került kádármester megragadta a farkát, jól megkapaszkodott belé és így ő maga is kijutott a kútmélyből. Fönt eleresztette a sárkányt, kiszabadult, és visszatért a városba. Emlékül az egész kalandot ráhímeztette egy oltárterítőre, mely még most is látható a luzerni Szt. Leodagár-templomban. Az egyházi krónikák szerint ez a történet az 1420. évben esett meg.

Június

A kígyókirálynő

Egy pásztorleány talált fönn a sziklán egy legyengülten heverő kígyót, ki már-már a halálán volt. Megsajnálta, és odanyújtotta a tejeskorsóját, a kígyó mohón lefetyelt, és láthatóan erőre kapott. A leány ment a dolgára, és csakhamar úgy esett, hogy a szeretője megkérte a kezét, csakhogy a leány gazdag, büszke apja szegénynek találta a legényt, és gúnyosan elutasította: mindaddig, míg annyi jószága nem lesz, mint az öreg pásztornak. Attól fogva az öreg pásztornak nem volt szerencséje többé, hanem csupa balszerencse jött; éjszakánként a legelői fölött tüzes sárkányt láttak, és a gazdasága tönkrement. A szegény ifjúnak immár épp annyija volt, mint neki, úgyhogy ismét megkérte a kedvese kezét, és ezúttal el is nyerte. A menyegző napján egy kígyó jött be a szobába, tekergődző farkán egy szép leány ült, és azt mondta, hogy ő volt az a kígyó, akinek az éhínség idején tejet adott a jóságos pásztorleány, és köszönetképpen levette fejéről tündöklő koronáját, és a menyasszony ölébe hajította. Eztán rögtön eltűnt, de a fiatal pár gazdaságán nagy áldás maradt, és csakhamar jómódú emberek lettek.

Július

A törpék lába

Valamikor hajdanán völgyekben laktak az emberek, köröttük pedig, a szurdokokban és szirteken a törpék, akik szívélyesek és jók voltak az emberekhez, és éjszakánként nem egy nehéz munkát elvégeztek helyettük; és amikor a földművesek kora reggel kivonultak szekerestül-szerszámostul, s elámultak, hogy már minden elvégeztetett, a törpék a bokrok között lapultak, és hangosan felkacagtak. A parasztok sokszor haragudtak, amikor még nem egészen érett búzájukat learatva lelték a mezőn, ám hogy kisvártatva jégeső és zivatar zúdult rájuk, és látták, hogy talán egyetlen szalmaszál sem menekült volna meg a pusztulás elől, mélyen hálásak voltak az előrelátó törpenépnek. Végül azonban az emberek bűnösségükkel eljátszották a törpék jóindulatát és kegyét, akik elmenekültek, és emberszem azóta sem látta viszont őket. Az ok pedig ez volt: egy pásztor pompás cseresznyefát látott meg fenn a hegyen. Amikor beérett a nyári termés, történt, hogy háromszor egymás után leszedték éjszaka a fát, és minden gyümölcsét a padokra és rácsokra hordták, ahol a pásztor egyébként is tárolta a cseresznyéjét. Mondták a faluban az emberek: „Nem cselekszik ilyet más, csak a derék törpék, ők jönnek éjszaka hosszú subában, lábukat bebugyolálva olyan halkan tipegnek, mint a madarak, és serényen elvégzik az emberek napszámát. Titokban már sokszor kifülelték, de nem zavarják őket, hanem hagyják, hogy jöjjenek-menjenek.” A pásztort kíváncsivá tette ez a szóbeszéd, és szerette volna megtudni, hogy miért rejtik el a törpék olyan gondosan a lábukat, s hogy másformák-e, mint az ember lába. Egy évre rá, amikor újra eljött a nyár és az idő, amikor a törpék titokban leszedték a cseresznyét és lehordták a csűrbe, a pásztor fogott egy zsák hamut, és szétszórta a fa körül. Másnap virradatkor sietett ki a fához, az szépen le is volt szüretelve, a hamuban pedig sok-sok lúdláb nyomát látta. Fölnevetett a pásztor, és gúnyolódott, hogy lám, lelepleződött a törpék titka. A törpék viszont hamarosan lerombolták és feldúlták házaikat, mélyebb rejteket kerestek a hegyek bensejében, haragusznak az emberi fajra, és megtagadnak tőle minden segítséget. A pásztort pedig, aki elárulta őket, kór támadta meg, és élete végéig hibbant maradt.

Augusztus

Az ördög elragadja a menyasszonyt

Szászországban egy gazdag leány elígérkezett feleségül egy szép, de szegény ifjúnak. Emez, látva, mi fog történni, minthogy a leány gazdag és állhatatlan természetű volt, szemére vetette, hogy nem fog a szavának állni. A leány esküdözött, e szókkal: „Ha más férfihoz mennék helyetted, úgy az esküvőmön jöjjön értem és vigyen el az ördög!” Mi történik? Kis idő múlva a leány meggondolja magát, és egy másik férfinak ígérkezik el, semmibe véve előző vőlegényét, aki pedig egyszer, vagy nem is egyszer emlékezetébe idézte fogadkozását és nagy esküdözését. De ő fittyet hányt mindezekre, hátat fordított az egyiknek, és kitűzte a menyegzőt a másikkal. A menyegző napján, midőn a rokonok, jó barátok és egyéb vendégek nagy vígan voltak, a menyasszony, minthogy felébredt a lelkiismerete, szomorúbb lett, mint máskülönben lenni szokott. Végül a menyasszonyos házhoz két nemesember érkezett lovon, úgy fogadták és vezették az asztalhoz őket, mint akik meghívott vendégek idegenből. A vacsora után tisztesség okából egyiküknek átengedték az első táncot a menyasszonnyal, akit ő egyszer vagy kétszer megforgatott, majd aztán a szülők és a jó barátok szeme láttára elragadta őt a levegőn át, úgyhogy támadt is nagy sóhajtozás és sírás-rívás.

Másnap a gyászos szülők és jó barátok keresgélték a menyasszonyt, hogy eltemethessék ott, ahol talán lezuhant. No lám! Egyszerre csak szembejött velük a két cimbora, és meghozták az ünneplő ruhát meg a kösöntyűket e szókkal: „Istentől e dolgokra nem kaptunk felhatalmazást, hanem csak a menyasszonyra!

Szeptember

A rozsnyanya

A brandenburgi őrgrófság pórnépe közt jár a monda a rozsnyanyáról, aki a gabonaföldön bujkál, s a gyerekek emiatt félnek oda bemenni. Az Altmarkban a következő szókkal csitítják a gyerekeket: „Csitt, mert jön a Rozsnyanya a hosszú fekete csimbókjával, és elvisz!” Braunschweig és Lünebug vidékén úgy hívják, hogy Gabonanémber. Ha a gyerekek búzavirágot szednek, őt emlegetik, hogy elragadja a kicsiket, és nem merészkednek messzire a zöldellő táblába.

1662-ben a saalfeldi asszony is így mesélte Praetoriusnak: egy ottani nemesember arra kényszerített alattvalói közül egy hathetes anyát, hogy aratáskor menjen kévét kötni. Az asszony kivitte magával csecsszopó gyermekét a szántóföldre, és hogy haladjon a munkával, letette a földre. A nemesember, aki jelen volt, kis idő múltán látta, hogy egy földi némber jön egy gyermekkel, és ki akarja cserélni a pórasszonyéra. A hamis gyermek bömbölni kezdett, a pórasszony pedig odasietett, hogy megszoptassa, ám a nemesember nem engedte, hanem visszaküldte, mondván, ő már majd szól neki, amikor itt az ideje. Az asszony azt gondolta, hogy ez a szorgosabb munka végett van, és nagy szomorúan engedelmeskedett. A gyermek eközben egyfolytában bömbölt, mire jött a rozsanyó megint, magához vette a síró gyermeket, és visszafektette az ellopottat. A nemesember, miután mindezt végignézte, kiáltott a pórasszonynak, és hazaküldte. Azóta megfogadta, hogy gyermekágyas nőt soha többé nem kényszerít szolgálatra.

Október

A patkányfogó

A patkányfogó tud egy bizonyos dallamot, ha azt kilencszer elfütyüli, akkor minden patkány megy utána, ahová csak vezényli őket, tóba vagy kacsaúsztatóba.

Egyszer egy faluban sehogyan sem tudtak megszabadulni a patkányoktól, úgyhogy végül hívatták a patkányfogót. Mármost ő készített egy olyan mogyoróvesszőt, hogy minden patkány oda volt bűvölve hozzá, és aki a vesszőt a kezébe vette, azt kellett követniük. A patkányfogó azonban várt ezzel a dologgal vasárnapig, és a pálcát letette a templomajtó elé. Mármost amikor kijöttek az emberek az istentiszteletről, volt köztük egy molnár, aki meglátta, hogy egy takaros pálca hever a földön, és mondta: „Ez lesz csak a nekem való finom sétapálca!” Kezébe is vette, azzal kisétált a faluból a malma felé. Közben imitt-amott máris előbújtak némely patkányok a réseikből és lyukaikból, és árkon-bokron át futottak egyenest a molnár felé, és amikor a mi molnárunk, aki semmiről sem tudott, és aki a pálcát egyre csak a kezében szorongatta, kiért a mezőre, akkor aztán az összes lyukból az összes patkány utána iramodott, szántóföldön és mezsgyén át, és csakhamar elébe vágtak, hamarabb ott voltak a házában, mint ő maga, és attól fogva ottmaradtak a nyakán tűrhetetlen csapásnak.

November

A fehér asszony

A hófehér asszony erdőkben és réteken jelenik meg, néha lóistállókba is bemegy égő viaszgyertyával, megfésüli, megcsutakolja a lovakat, s a lovak sörényére viaszcseppek hullanak. Ha úton van, mondják, a jövőbe lát, odahaza viszont vak.

December

Krampusz

Krampus neve a német krampen szóból származik , amely karmot jelent, és a skandináv mitológiában Hel fiának tartják . A legendás vadállat a görög mitológia más ijesztő, démoni lényeivel, köztük a szatírokkal és a faunokkal is osztozik.

A legenda egy évszázados karácsonyi hagyomány része Németországban, ahol december elején kezdődnek a karácsonyi ünnepségek. A Krampust a kedves Szent Miklós párjaként hozták létre, aki édességgel jutalmazza a gyerekeket. Krampus ezzel szemben lecsapott a "gonosz" gyerekekre, betömte őket egy zsákba, és elvitte őket az odújába.

A néphit szerint a Krampus állítólag december 5-én éjszaka jelenik meg a városokban, Krampusnacht vagy Krampus Night néven. Másnap, december 6-án van Nikolaustag , vagyis Szent Miklós napja, amikor a gyerekek kinéznek az ajtón kívül, hogy az előző este kihagyott cipőben vagy csizmában van-e ajándék (jutalma a jó viselkedésért) vagy bot. (rossz magatartás). (Szent Miklós történetéről bővebben lásd a Szent Miklóstól a Mikulásig című részt .)